A kis Mírjám a minap valamiféle furcsa kinézetű gombákkal a kötényében tért haza a Gabrielle-lel tett erdei sétájukról. Lévén az erdő legbátrabb és leghatalmasabb lényeinek őszinte csodálója, nem habozott még a vacsoraasztal felrakása előtt bekebelezni szerzeményeit, azon nyersen és földsártól mocskosan. Mi magunk az estebédhez készülődvén csak arra lettünk figyelmesek, hogy sokat megélt lantom húrjaiból a kis szőke tündér oly hangokat csal elő, mint mikoron mézsertől felhorgadt kedvű normann martalócok öles kőrisfa dárdákkal acélpajzsukat döngetik, jégvihar közepette.

 A kis Mírjám látható élvezettel rázogatta a macskaszerenádot megszégyenítő zajra szőke tincseit, s nyilvánvaló volt, hogy egyhamar abba nem hagyja, hacsak valami szórakoztatóbb elfoglaltságot nem találunk neki mihamarább. Mikoron aztán e különös zenétől csöppnyi elméje szikrát kapott, s ihlet gyúlt benne, azonmód rázendített selypítős cérnahangon egy maga szerzette madrigálra. A huncutszemű Gabrielle ekkor már a moslékosvödörrel a fején tett-vett a kemence körül, s Brunette-em fejét az asztalra hajtva igyekezett arcát a jó provanszál hallevest gőzölgő kondérba rejteni.

 Magam - valamiféle tapasztalaton alapuló, földi sugallattól vezérelve - a menekülés azon útját választottam, melynek ürügyén aztán a megmaradt gombákat tettetett falánksággal fogyasztottam el, kevés vörösborral leöblítve a rájuk tapadt hangyatojásokat. Alig fertályóra múltán aztán bebizonyosodott, én leltem rá a legigazabb útra, s immáron átérezve fogadott lányom zenéjének minden apró lüktetését, s magam beléásva az atonális harmóniák okozta élvezetekbe, Brunette-em kondérját magamhoz véve rögtönzött ritmuskísérettel láttam el közös szerzeményünket.