Réges régen, amikor még a Teremtés dala visszhangzott az ifjú Föld bársony rétjein, messze, a Kalózok Tengerének zúgó habjai közt szunnyadt egy apró sziget. Az apró szigetnek égig érő, mindig morgó hegy tornyosult a közepén, s a hegy lábánál, a tenger és a sómarta sziklák ölelésében egy zsebkendőnyi tiszta öböl hevert illedelmesen. Az öblöt zöldellő arany fák szegélyezték, bársonypuha füvet lengetett ott a tengerillatú szél, s egy gyűszűnyi apró, kivájt tökben ott éldegélt a Csengettyűhangú Tündérhercegnő. Naphosszat csak Szél apó énekét hallgatta, s ha a dallam szárnyán táncra perdült, amerre csak lépett, nefelejcs nyílt a lába nyomán. Amikor kacagott, üveggyöngyként csilingelt szét a Kalózok tengerének zúgó habjai fölött a nevetés, s a messze távoli földek népeinek szívébe vidámság költözött.

 De néha, amikor a Nap a zord tenger marta sós sziklák fölött már nyugodni tért, valami buta bánat facsarta a kis hercegnő szívét, s vágyakozva nézte a parttól tovafutó hullámokat. Napról napra mindig kevesebbet nevetett, s a messze távoli földek népeinek szívére lassacskán sötét árny vetült. Aztán egy viharos éjjelen fűzfa leveléből font csónakba ült a kis hercegnő, s nekivágott a nagy ismeretlennek. Hogy merre járt, mit csinált, talán soha senki nem tudhatja meg már. De azt mesélik, hosszú vándorútja végén, amikor már csak Szél Apó sosem halkuló éneke mozdította elnehezült tagjait, egy teliholdas éjjelen a fűzfalevél csónakot partra sodorta a szél. S egy mindig morgó hegy lábánál elterülő, picinyke öböl partján, bársony füvű réten, egy gyűszűnyi kis tökből vájt kunyhóban végül álomra szenderült. S álmában ha felnevet, a messze távoli földek népeinek szívére mézillattal viselős, könnyű álom terül.