Brunette-em mellettem alszik jó medvebőr vánkosomon, s hószín testére a halódó Hold von csak ezüst palástot. Arcát karomba temetve szuszog lassan és egyenletesen, s a forró lélegzet akárha tengeri szél volna, borzongatja elmém. Szája sarkán édes nyál gyűlik; lecsókolom ajkairól, szájából számba illan át a mézillatú lehellet, s borként részegít. Csitítani igyekszem szívem kalapálását, meg ne zavarjam álmát. Elképzelem a takaró alatt mocorgó apró lábujjait, ahogy harsogó nappalon lábfejemen tipegnek, míg ágaskodik gazdájuk, hogy fogait ajkaimba vájhassa, s mosolyogva idézem fel a gyöngyöző kacajt, mikor állam felszegve s lábujjhegyre emelkedve mind magasabbra és magasabbra emelkedek. Rossz színész és még rosszabb szerep; tudja ezt a tipegő kis ujjak gazdája, s szemeit szemembe fúrva sóvárogja azt, mit tőle megtagadni minden erőm kevés lenne.

 Faggatom a Hold fürdette puha testet, az anyám városának színében szikrázó, langyos bőrből áradó loncillatot, s emlékezem, a jövőre és a múltra, az első félős és túl mohó csókra, egy szél kergette falevélre a hajában, s mikor majd végképp beléhalva gyógyíthatatlan konokságomba, elaltatja szívében a vágyat. Halálnál sötétebb örvény kavarog bennem, akárha porördögök az északi szél tépte pikárd pusztaságban; egyre táguló körökben vérzik bele szívem az Univerzumba, s ha ujjbegyem Brunette-em combján nem motozna, Isten utolsó, elhaló hangja is kővé dermedne talán bennem.